NNCL1432-510v1.0
Darren Shan
RÉMSÉGEK
CIRKUSZA
Darren Shan regényes története
ELSŐ KÖNYV
Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Darren Shan: Cirque du Freak
HarperCollinsPublishers Ltd.
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith
London W6 8JB
© Darren Shan, 2000
A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak
tekintsék a mű szerzőjével
Madame Octa históhája olvasható a világhálón.
akárcsak Darren Shané!
Az összes rémséget megtalálod Darren Shan
hivatalos honlapján:
www.darrenshan.com
Fordította
F. Nagy Piroska
A sorozatterv és a borító
Papp Beatrix munkaja,
MÁSODIK KIADÁS
Hungarian translarion © F. Nagy Piroska, 2001, 2002
Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2001, 2002
E szörnyparádé nem jelenhetett volna meg
alább felsorolt laboratóriumi gyakornokaim
kemény munkaja nélkül:
"A Rémes Paros" – Biddy és Liam
"Ördögi" Domenica de Rosa
"Zsémbes" Gillie Russell
"Végzetes" Emma Schlesinger
és
"A Bíborszínű Éj Ura" – Christopher Little
Köszönet illeti továbbá
társaimat a lakmározásban:
a HarperCollins félelmetes teremtményeit
és az Askeaton Általános Iskola
hajmeresztő tanulóit
(és másokat), akik vállalták
az engedelmes kísérleti nyulak szerepét,
s dacoltak a lidércnyomásokkal,
hogy ez a könyv
minél nyomasztóbb, komorabb
és dermesztőbb lehessen.
BEVEZETÉS
Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban gyűjtöttem is őket. Képes voltam órákig kutatni a kertünk végében álló ócska fészerben pókhálók után, hogy meglessem e nyolclábú ragadozókat. Ha rábukkantam egyre, behoztam, és szabadon engedtem a szobámban.
Az őrületbe tudtam kergetni velük a mamámat!
A pókok egy vagy két nap után rendszerint egyszer és mindenkorra leléptek, de néha megesett, hogy tovább időztek a szobámban. Volt egy, amelyik az ágyam fölé szőtt hálót, és majdnem egy hónapig állt őrt benne. Elalvás előtt gyakran elképzeltem, hogy leereszkedik, bemászik a számba, le a torkomon, és a hasamban lerakja a tojásait. Egy idő múlva aztán kikelnek a kispókok, és belülről, elevenen felfalnak.
Kiskoromban nagyon szerettem félni.
Amikor kilencéves lettem, kaptam a mamámtól és a papámtól egy kis tarantellapókot. Nem volt mérges, se túl nagy, de ez volt a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam. Szinte minden ébren töltött időmben ezzel a pókkal játszottam. A legfinomabb falatokat tettem elébe: legyet, svábbogarat, apró kukacokat. Gyalázatosan elbánt velük.
Aztán egy napon nagy marhaságot csináltam. Láttam egy rajzfilmet, amelyikben az egyik szereplőt beszippantotta a porszívó. De nem lett semmi baja. Porosan, mocskosan kipréselte magát a porzsákból. Muris volt.
Annyira, hogy magam is kipróbáltam. A tarantellapókkal.
Mondanom se kell, nekem nem sült el olyan jól, mint a rajzfilmben. A porszívó darabokra szaggatta a pókomat. Sokat bőgtem miatta, de ez már nem segített rajta. A kedvencem elpusztult, ráadásul az én hibámból. Ezen már nem lehetett változtatni.
Amikor a szüleim megtudták, mit tettem, a hajukat tépve ordítoztak velem – a tarantella ugyanis jó sok pénzbe került. Felelőtlen, ostoba kölyöknek neveztek, és attól a naptól kezdve többé nem engedték meg, hogy saját állatom legyen, még a közönséges kerti pókot sem engedélyezték.
Két okból fogtam bele a történet elmesélésébe. Az egyik a könyv olvasása közben ki fog derülni. A másik ok a következő:
A történet igaz.
Nem várom el tőled, hogy elhidd – magam sem hinném el, ha nem éltem volna át –, de tényleg megtörtént. Minden, amit a könyvben leírok, szóról szóra így esett meg.
A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön.
Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat.
Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz.
Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek.
És még valamit: a nevem valójában nem Darren Shan. Ebben a könyvben minden úgy igaz, ahogy leírom, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert... nos, mire a végére jutsz, rá fogsz jönni, miért.
Nem használtam egyetlen valódi nevet sem, sem a sajátomat, sem a húgomét, sem a barátaimét, sem a tanáraimét. Egyik név sem igazi. Még a városom, sőt az országom nevét sem árulom el. Nem merem.
Ennyi talán elég is bevezetőnek. Ha felkészültél, akkor kezdhetjük.
Ha kitalált történet lenne, úgy kezdődne, hogy éjszaka van, odakint vihar tombol, huhognak a baglyok, s az ágy alól recsegő zajok hallatszanak. Csakhogy ez igaz örténet, úgyhogy ott kell kezdenem, ahol valójában elkezdődött.
A vécén.
Az iskolai vécén ültem, és egy dalt dudorásztam. Rajtam volt a nadrágom. Az angolóra vége felé jöttem ki, mert hányingerem lett. Mr. Dalton, a tanárom, szupermódon kezeli az ilyen helyzeteket. Van elég sütnivalója, hogy meg tudja állapítani, mikor tetteted magad, és mikor komoly az ügy. Amikor jelentkeztem, hogy rosszul vagyok, csak rám nézett, bólintott, és azt mondta, hogy menjek ki a vécére.
– Ereszd ki a kisrókát, Darren, aztán nyomás vissza – mondta.
Bár minden tanár olyan megértő volna, mint Mr. Dalton!
Végül nem is kellett hánynom, de még kicsit émelyegtem, úgyhogy elüldögéltem a vécén.
Hallottam az óra végét jelző csengőt, és hogy a többiek kirontanak az osztályból az ebédszünetre. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de tudtam, hogy Mr. Daltonnak szemet szúrna, ha ilyen hamar meglátna az udvaron. Ha rájön, hogy valaki becsapta, nem kezd ordítozni, sőt inkább elhallgat, és időtlen időkig nem szól az illetőhöz, ami talán még rosszabb, mintha ordítozott volna vele.
Szóval, ott üldögéltem, dudorásztam, néztem az órámat, és vártam. Aztán meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.
– Darren! Hé, Darren! Beleestél, vagy mi van?
Elvigyorodtam. Steve Leopard volt az, a legjobb barátom. Az igazi neve Leonard volt, de mindenki Leopardnak hívta. És nem csak azért, mert olyan jól rímelt a nevére. Steve az a fajta fiú volt, akit a mamám csak úgy hív, hogy "vadember". Ahol csak megjelent, biztos, hogy kitört a botrány: verekedésbe keveredett, vagy rajtakapták valami bolti lopáson. Egyszer – még gyerekkocsiban tologatták – talált egy hegyes botot, és azzal szurkalta az arra menő nőket (nem kell mondanom, ugye, hogy hová bökte a botot?).
Mindenütt féltek tőle, és megvetették. Én nem. Montessori óta, amikor először találkoztunk, én voltam a legjobb barátja. A mamám szerint a vadsága vonzott, pedig egyszerűen csak jól éreztem magam vele. Rettentően indulatos természete volt; ha eldurrant a feje, óriási jeleneteket tudott rendezni. Ilyenkor én elfutottam, és csak akkor mentem vissza, amikor már lehiggadt.
Steve rossz híre valamelyest enyhült az évek múlásával – a mamája jobbnál jobb nevelési tanácsadókhoz járt vele, akik megtanították rá, hogyan uralkodjon magán –, de a neve ma is fogalom volt az iskolaudvaron, és még a nagyobbak is óvakodtak attól, hogy összeakaszkodjanak vele.
– Hé, Steve – kiáltottam vissza. – Itt vagyok! – Rácsaptam az ajtóra, hogy tudja, melyik mögött kuksolok.
Odarobogott, én pedig kinyitottam az ajtót. Amikor meglátta, hogy felhúzott nadrággal üldögélek a vécén, elvigyorodott.
– Hánytál? – érdeklődött.
– Nem – feleltem.
– Fogsz?
– Lehet – mondtam. Aztán hirtelen előrehajoltam, és úgy tettem, mintha most adnék ki magamból mindent. Blöááá! De Steve Leopard túlságosan jól ismert ahhoz, hogy be tudjam csapni.
– Kipucolhatnád a cipőmet, ha már úgyis ilyen mélyre hajoltál – mondta, és jót nevetett, amikor úgy tettem, mintha ráköpnék a cipőjére, és egy darab vécépapírral lesikálnám.
– Történt valami érdekes az órán? – kérdeztem, és újra felegyenesedtem.
– Semmi. A szokásos hülyeségek.
– Megcsináltad a történelem-házit? – kérdeztem tovább.
– Csak holnapra kellett, nem? – nézett rám aggodalmas képpel. Steve rendszerint el szokta felejteni a házi feladatot.
– Holnaputánra – nyugtattam meg.
– Jaj de jó – mondta megkönnyebbülve. – Már azt hittem... – Félbehagyta a mondatot, és összeráncolta a homlokát. – Várj csak! Ma csütörtök van. Holnapután...
– Megetted! – üvöltöttem diadalmasan, és nagyot csaptam a vállára.
– Au! – kiáltotta. – Ez fájt! – Megdörzsölte a karját, de én tudtam, hogy ennyire azért nem fájt. – Kijössz? – kérdezte.
– Gondoltam, itt maradok, és elgyönyörködöm a kilátásban – feleltem, és ültömben hátradőltem a vécén.
– Ne hülyéskedj – mondta. – Amikor bejöttem, 5:1-re vesztésre álltunk. Azóta már bekaphattuk a hatodikat vagy akár a hetediket is. Szükségünk van rád. – A futballról beszélt. Minden ebédszünetben lejátszottunk egy meccset. Rendszerint a mi csapatunk nyert, de most sok jó játékosunkat nélkülöznünk kellett. Dave Morgan eltörte a lábát. Sam White átiratkozott egy másik iskolába, mert elköltöztek. Danny Curtain pedig abbahagyta a futballt, hogy a nagyszünetekben kilóghasson Sheila Leigh-jel, akivel együtt jár. Az idióta!
Én vagyok a csapat legjobb középcsatára. Vannak nálam jobb védők és középpályások, Tommy Jones pedig az egész iskolában a legjobb kapus, de én vagyok az egyetlen, aki képes arra, hogy előretörve egy nap akár négyszer vagy ötször is tévedhetetlenül a kapuba találjon.
– Oké – mondtam, és felálltam. – Kihúzlak benneteket a csávából. A héten mindennap mesterhármast lőttem. Kár lenne most megállni.
Elhúztunk a nagyobb fiúk mellett – a mosdók körül cigiztek, mint rendesen –, egyenesen az öltözőszekrényemhez, hogy átvegyem az edzőcipőmet. Az előző fantasztikusan jó volt, egy fogalmazásversenyen nyertem. De pár hónapja elszakadt a füzője, és az oldalán is kezdett leválni a gumi. Es persze a lábam is nőtt! A mostani cipőm is baró, de azért nem ugyanaz.
8:3-ra égtünk, amikor odaértem. Nem volt ez igazi pálya, csak egy hosszú rész az iskola udvarán, amelynek mindkét végén fölfestették a kapukat. Akárki festette is, komplett idióta volt. Az egyik oldalon túl magasra, a másikon meg túl alacsonyra festette a felső kapufát!
– Nyugi, srácok, megjött Géppuskalábú Shan! – kiáltottam, és berohantam a pályára. Többen nevettek vagy morogtak valamit, de láttam, hogy a társaím arca felderült, az ellenfeleké pedig elkomorodott.
Óriási lendülettel rohamoztam, és egy perc alatt két gólt is lőttem. Minden jel arra vallott, hogy felzárkózunk, vagy talán meg is nyerjük a meccset. De kifutottunk az időből. Ha korábban állok be, minden a legjobban alakult volna, de épp akkor szólalt meg a csengő, amikor elértem a legjobb formámat, úgyhogy 9:7-re kikaptunk.
Épp amikor levonultunk a pályáról, Alan Morris futott ki az udvarra. Az arca ki volt vörösödve, és zihálva kapkodta a levegőt. Ők a három legjobb barátom:
Steve Leopard, Tommy Jones és Alan Morris. Valószínűleg mi vagyunk a világ legfurcsább négyes fogata, hiszen csak egyikünknek – Steve-nek – van gúnyneve.
– Nézzétek, mit találtam! – rikoltotta Alan, és egy ázott papírlapot dugdosott az orrunk alá.
– Mi az? – próbálta kikapni a kezéből Tommy.
– Egy... – kezdte Alan, de elhallgatott, mert felharsant Mr. Dalton hangja:
– Ti ott négyen! Befelé!
– Jövünk, Mr. Dalton! – üvöltötte vissza Stevc. Ő Mr. Dalton kedvence, úgyhogy rendszerint minden olyasmit megúszik, amiért mi, többiek szorulni szoktunk. Például amikor trágár szavakat kever a beszédébe. Ha én használnék hébe-hóba olyan szavakat, mint Steve, már rég kirúgtak volna.
De Steve-vel Mr. Dalton kivételez, mert különlegesnek tartja. Steve néha tényleg fantasztikus, bármit kérdeznek az órán, mindent tud, máskor meg a nevét is alig tudja kibetűzni. Mr. Dalton azt mondja, Steve amolyan idiot savant, ami annyit jelent, hogy hülye zseni!
De akármennyire is kivételez vele Mr. Dalton, még Steve-nek sincs megengedve, hogy elkéssen az óráról. Így aztán akármit talált is Alan, várnia kellett vele. A focitól kimelegedve, lihegve visszatrappoltunk az osztályba, és megkezdődött a következő óra.
Nem sejtettem, hogy Alan rejtélyes papírlapja egyszer és mindenkorra meg fogja változtatni az életemet. Örök időkre elrontja!
Az ebédszünet után ismét Mr. Daltonnal volt történelemóránk. A II. világháborút tanultuk. En különösképpen nem lelkesedtem érte, de Steve szerint óriási volt.
Ő mindent szeret, aminek a gyilkoláshoz és a háborúhoz van valami köze. Gyakran emlegette, hogy ha felnő, zsoldos lesz – olyan katona, aki pénzért harcol. És komolyan gondolta!
Történelemóra után matematika következett, és – szinte hihetetlen – harmadszor is Mr. Dalton jött be az órára! A matektanárunk megbetegedett, így minden óráját másoknak kellett helyette megtartani.
Steve-vel madarat lehetett volna fogatni. A kedvenc tanára háromszor egymás után! Ez volt az első alkalom, hogy Mr. Dalton matematikát tanított nekünk, úgyhogy Steve rögtön villogni kezdett: megmutatta, hol tartunk a könyvben, s úgy magyarázta neki a kicsit is bonyolultabb példákat, mintha valami kis kölyökhöz beszélne. Mr. Dalton nem bánta. Már ismerte Steve-et, és pontosan tudta, hogy kell kezelni őt.
Az óráin általában feszes tempót diktált – jól éreztük magunkat, óra végén mégis mindig úgy jöttünk ki, hogy tanultunk valamit –, de a matekhoz nem sokat konyított. Nagyon igyekezett, de láttuk, hogy az egész valahogy túl magas neki, úgyhogy mialatt azon kínlódott, hogy tisztába jöjjön a lényeggel – belebújt a matekkönyvbe, miközben a mellette álló Steve ellátta "segítő" magyarázatokkal –, mi izegni-mozogni kezdtünk, halkan beszélgettünk, és a pad alatt leveleket küldözgettünk egymásnak.
Én is küldtem egy levelet Alannek: kértem, hogy mutassa meg azt a titokzatos papírt. Ő először nem akarta elküldeni, de addig bombáztam a leveleimmel, míg beadta a derekát. Tommy kettővel arrébb ül, mint ő, úgyhogy először ő kapta meg. Kinyitotta, és olvasni kezdte. Az arca eközben felderült, s a szája tátva maradt. Amikor továbbadta nekem – miután háromszor végigolvasta –, megértettem, miért.
Egy szórólap volt, amolyan reklámpapír: egy vándorcirkusz hirdette magát rajta. A lap tetején egy farkasfej képét lehetett látni: a szája tátva, és hatalmas fogairól csöpögött a nyál. A lap alján egy pók és egy kígyó képe volt; ezek is nagyon ijesztőnek látszottak.
Közvetlenül a farkas alatt, hatalmas piros betűkkel ez állt:
CIRQUE DU FREAK
Alatta, kisebb betűkkel:
Csak egy hétig – a Rémségek Cirkusza!
úgymint:
Sive és Seersa – az Ikercsavar!
Kígyótestű fiú! Farkasember! Vasfogú Gertha!
Larten Crepsley és idomított pókja, Madame Octa!
Bordás Alexander! Szakállas asszony! Kezes Hans!
Kétgyomrú Rhamus – a világ legkövérebb embere!
Mindezek alatt egy cím volt feltüntetve, ahol jegyet lehet vásárolni, és ahol megmondják, hol lesz az előadás. És egészen lent, közvetlenül a kígyó és a pók képe fölött:
NYÚLSZÍVŰEK NE JÖJJENEK!
JEGYELŐVÉTEL KORLÁTOZOTT SZÁMBAN!
– Cirque du Freak? – motyogtam halkan magam elé. Ez valami francia kifejezés... Rémségek cirkusza! Torzszülötteket mutogatnak benne? Nagyon úgy fest a dolog.
Elölről kezdtem olvasni a hirdetést. Elmerültem a fellépők leírásában és a róluk közölt képek szemlélésében. Annyira, hogy még Mr. Daltonról is megfeledkeztem. Csak akkor jutott az eszembe, amikor arra riadtam fel, hogy az osztályban néma csend honol. Fölnéztem, és láttam, hogy Steve egymaga áll az osztály előtt. Elvigyorodott, és kiöltötte rám a nyelvét. Bizseregni kezdett a tarkóm. Hátrapillantottam a vállam felett, és megláttam Mr. Daltont, aki ott állt, és szorosra zárt szájjal olvasta a szórólapot.
– Mi ez? – csattant fel, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a lapot a kezemből.
– Egy hirdetés, uram – válaszoltam.
– Honnan szerezted? – kérdezte. Nagyon dühösnek látszott. Még nem is láttam ilyen dühösnek. – Honnan szerezted? – kérdezte még egyszer.
Idegességemben megnyaltam a szám szélét. Nem tudtam, mit válaszoljak. Alant semmiképpen sem akartam bemártani – és tudtam, hogy magától nem fogja elvinni a balhét: még mi, a barátai is tudtuk róla, hogy a legjobb akarattal sem lehet bátornak nevezni –, de valahogy leállt az agyműködésem, és semmiféle elfogadható hazugság nem jutott az eszembe. Szerencsére Steve közbelépett.
– Tőlem kapta, tanár úr – szólalt meg.
– Tőled? – pislantott tétován Mr. Dalton.
– A buszmegálló közelében találtam, uram – hazudta folyékonyan Steve. – Egy idősebb fickó hajította el. Én érdekesnek gondoltam, és fölvettem a földről. Az óra végén meg akartam kérdezni, hogy mi a véleménye róla a tanár úrnak.
– Ó. – Mr. Dalton igyekezett úgy tenni, mintha nem találná hízelgőnek, amit Steve mondott, de én láttam rajta, hogy mintha hájjal kenegetnék. – Az más. Ha valakiben a kíváncsiság dolgozik, azzal nincs semmi bajom. Ülj le, Steve.
Steve leült, Mr. Dalton pedig egy darabka gyurmaragasztóval felbiggyesztette a szórólapot a táblára.
– Régen – kezdte, és ujjával rábökött a papírra – valóban cirkuszban mutogatták a torzszülötteket. Pénzsóvár mutatványosok ketrecbe dugták a deformált embereket, és...
– Tanár úr, mit jelent az, hogy deformalt? – kérdezte valaki.
– Olyan ember, aki külsűre különbözik a többiektől – felelte Mr. Dalton. – Három karja van, vagy két orra, vagy nincs lába, illetve túl kicsi, vagy éppen túlságosan magas. Szélhámos emberek közszemlére tették ezeket a szerencsétleneket – pedig csak a testük volt szokatlan, amúgy olyanok voltak, mint te vagy én –, és torzszülötteknek nevezték őket. Biztatták a közönséget, hogy megbámulják, hogy kinevessék, kigúnyolják őket. Úgy bántak velük, mintha állatok lennének. Keveset fizettek nekik, ütötték-verték, rongyokban járatták, mosakodni pedig nem engedték e nyomorult párákat.
– Ez kegyedenség – szólalt meg egy elöl ülő lány, Delaina Price.
– Úgy van – bólintott Mr. Dalton. – Az úgynevezett "rémségek cirkusza" kegyetlen és gyalázatos mutatvány volt. Ezért gurultam dühbe, amikor megláttam ezt. – És letépte a papírlapot a tábláról. – Évekkel ezelőtt betiltották, de időnként felröppen a hír, hogy mind a mai napig létezik ez a szörnyű szórakoztatás.
– Gondolja, tanár úr, hogy a Cirque du Freakben igazi torzszülötteket mutogatnak? – kérdeztem kíváncsian.
Mr. Dalton újra szemügyre vette a hírdetést, aztán megrázta a fejét.
– Kétlem – mondta. – Talán csak valami ízetlen tréfa. De még ha valódi volna is – emelte fel az ujját –, remélem, közületek senki sem kívánkozna megnézni.
– Ó, dehogy, tanár úr – siettünk mindnyájan megnyugtatni.
– Mert az efféle cirkusz gyalázatos – magyarázta. – Úgy tesz, mintha valódi látványosságot kínálna, holott a valóságban a bűn fertője. Aki oda elmegy, éppoly romlottá válik, mint azok, akik működtetik.
– Igazán elvetemült, aki egy ilyen helyre el akar menni z helyeselt buzgón Steve, majd rám nézett, kacsintott egyet, és némán, csak a száját mozgatva üzente:
– Elmegyünk!
Steve rávette Mr. Daltont, hogy megtarthassa a szórólapot. Azt mondta, szeretné kitenni a szobája falára. Mr. Dalton nem akarta odaadni neki, végül meggondolta magát. De mielőtt átadta volna, letépte az aljáról a címet.
Tanítás után mi négyen – én, Steve, Alan Morris és Tommy Jones – összegyűltünk az udvaron, és alaposan megvizsgáltuk a csalogató hirdetést.
– Biztos, hogy csalás – jelentettem ki.
– Miért? – kérdezte Alan.
– Mert már nem engedélyezik az ilyesmit – okoskodtam tovább. – Évekkel ezelőtt betiltották már a farkasemberek és a kígyótestű fiúk mutogatását. Mr. Dalton is megmondta.
– Nem csalás! – erősködött Alan.
– Hol szerezted? – kérdezte Tommy.
– Loptam – felelte halkan Alan. – A bátyámé.
Alan bátyja, Tony Morris, a legverekedősebb fiú volt az egész iskolában, amíg ki nem rúgták. Nagydarab, komisz, rosszindulatú alak volt.
– Te Tonytól loptál? – hüledeztem. – Meguntad az életedet?
– Nem fogja megtudni, hogy én voltam – felelte Alan. – Benne volt a nadrágjában, amit a mamám berakott a mosógépbe. Amikor kivettem, betettem a helyére egy üres lapot. Azt fogja gondolni, hogy az írás lemosódott róla.
– Ravasz – bólogatott Steve.
– És Tony honnan szerezte? – kérdeztem.
– Egy mellékutcában osztogatta egy alak – hangzott Alan válasza. – Az egyik szereplő, valami Crepsley.
– Akinek a pókja van? – kérdezte Tommy.
– Az – felelte Alan –, csak akkor nem volt vele. Egyik este Tony épp jött hazafelé a kocsmából. – Tony nincs még annyi idős, hogy egy kocsmában kiszolgálják, de idősebb fickókkal járkál, akik szoktak neki italt fizetni. – Ez a Crepsley kezébe nyomta ezt a papírt, s még azt is mondta, hogy ezzel a műsorral járják a világot, és titokban mutatják be a legkülönbözőbb városokban. Azt mondta, csak az vehet jegyet, akinek van ilyen szórólapja, ugyanis csak olyanoknak adnak, akikben megbízhatnak. És nem szabad senkinek sem szólni a műsorról. Én is csak azért tudok róla, mert Tony jó hangulatban volt – mint mindig, ha iszik –, és nem tudta tartani a száját.
– Mennyibe kerül a jegy? – kérdezte Steve.
– Tizenöt font per koponya – válaszolta Alan.
– Tizenöt font! – kiáltottuk egyszerre elhűlve.
– Ki adna ki üzenöt fontot azért, hogy lásson néhány torz pofát! – horkant fel Steve.
– Én – kottyantottam el magam.
– Én is – csatlakozott Tommy.
– Meg én – tette hozzá Alan.
– Hát persze – szögezte le Steve. – Csakhogy nekünk nincs kidobni való tizenöt fontunk. A vita tehát akadémikus.
– Mit jelent az, hogy akadémikus? – érdeklődött Alan.
– Azt jelenti, hogy nincs pénzünk a jegyekre, úgyhogy nem számít, megvennénk-e, vagy sem – magyarázta Steve. – Könnyű azt mondani, hogy megvennél valamit, ha úgyis tudod, hogy nem áll módodban.
– És mennyink van? – tette fel a kérdést Alan.
– Két fillér meg egy fél – mondtam nevetve. A papám szokta ezt mondogatni.
– Én szeretnék elmenni – mondta búsan Tommy. – Ha a tanár úr nem szereti, akkor csakis szuper lehet. Amit a felnőttek nem bírnak, az általában fantasztikusan jó szokott lenni.
– Biztos, hogy nincs annyi pénzünk? – kérdeztem. – Lehet, hogy gyerekeknek olcsóbban adják a jegyet.
– Szerintem gyerekeket be sem engednek – vélte Alan, de azért elárulta, hogy mennyije van: – Öt font hetven.
– Nekem kereken tizenkét fontom van – közölte Steve.
– Nekem hat font nyolcvanöt penny – mondta Tommy.
– Nekem pedig nyolc font huszonöt – mondtam én.
– Összesen több mint harminc fontunk van – adtam össze gyorsan a fejemben. – Holnap kapunk zsebpénzt. Ha összedobjuk...
– Csakhogy már majdnem minden jegy elkelt – vetette közbe Alan. – Tegnap volt az első előadás. Kedden lesz az utolsó. Ha megyünk, akkor vagy holnap, vagy szombat este kell mennünk, mert a szüleink más napokon nem engednek el este. A fickó, aki a plakátot adta Tonynak, megmondta, hogy a következő két estére már alig van jegy. Ma este meg kell vennünk.
– Hát akkor ennek lőttek – mondtam olyan képpel, mint aki nem bánja.
– Talán nem – szólalt meg Steve. – A mamám egy csomó pénzt tart otthon egy befőttesüvegben. Kölcsönveszek belőle valamennyit, és visszateszem, ha megkapjuk a zsebpénzünket.
– Vagyis ellopod? – kérdeztem.
– Kölcsönveszem – csattant fel. – Csak akkor számít lopásnak, ha nem teszem vissza. Na, mit szóltok?
– Hogy vesszük meg a jegyeket? – érdeklődött Tommy. – Estig itt vagyunk a suliban. Nem fognak kiengedni bennünket.
– Kilógok – legyintett Steve. – Majd én megveszem.
– Igen ám, de Mr. Dalton letépte a címet – emlékeztettem. – Honnan tudod meg, hová kell menned?
– Megjegyeztem – vigyorgott rám Steve. – Na, egész este itt fogunk állni, és kifogásokat keresgélünk, vagy tényleg el akarunk menni?
Egymásra néztünk, majd – egyenként – némán bólintottunk.
– Helyes – mondta Steve. – Most pedig indulás haza, otthon felmarkoljuk a pénzt, és találkozunk újra ugyanitt. Mondjátok azt, hogy itt felejtettetek egy könyvet vagy ilyesmi. Összedobjuk a lóvét, a többit meg hozzáteszem a befőttesüvegből.
– És mi van, ha nem tudod ellop... akarom mondani, kölcsönvenni a pénzt? – vetettem közbe.
– Akkor lőttek az üzletnek – vont vállat. – De ez is csak akkor derül ki, ha legalább megpróbáljuk. És most indulás!
Azzal sarkon fordult, és futásnak eredt. Mi még gondolkoztunk pár másodpercet, aztán követtük a példáját.
Egész éjszaka csak a cirkusz járt a fejemben. Megpróbáltam elhessegetni, de nem tudtam, még a kedvenc tévéműsorom alatt sem. Olyan hátborzongatónak ígérkezett: kígyótestű fiú, farkasember, idomított pók... Különösen a pók hozott izgalomba.
Anya és apa semmit nem vettek észre, de Annie igen. Annie a húgom. Van, amikor idegesít, de az esetek nagy részében jó fej. Nem rohan anyához, hogy árulkodjon, és tud titkot tartani.
– Mi van veled? – kérdezte vacsora után, amikor már kettesben mosogattunk a konyhában.
– Semmi – feleltem.
– Nem igaz – mondta ő. – Egész este olyan furcsán viselkedtél.
Tudtam, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja az igazságot, úgyhogy elmeséltem neki a Rémségek Cirkuszát.
– Izgalmas lehet – bólogatott –, csak az a kár, hogy nem nézheted meg.
– Miért nem? – néztem rá csodálkozva.
– Fogadok, hogy gyerekeket nem engednek be. Nagyon úgy hangzik, mint ami csak felnőtteknek való.
– Lehet, hogy az olyan pockokat, mint te, nem engedik be, de engem és a barátaimat be fognak engedni – mondtam undokul. Láttam, hogy rosszul esik neki, ezért nyomban bocsánatot kértem. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Csak ideges vagyok, mert lehet, hogy igazad van. Jaj, Annie, mindent megadnék, hogy ott lehessek!
– Van egy sminkkészletem, ha akarod, kölcsönadhatom – ajánlotta. – Rajzolhatsz vele ráncokat meg ilyesmit, hogy öregebbnek nézzél ki.
Rámosolyogtam és megöleltem, ami nem fordul elő túl gyakran velem.
– Kösz, hugi, de nem kell. Ha beengednek, beengednek. Ha nem, hát nem.
Utána már nem sokat beszélgettünk. A törölgetés végeztével berobogtunk a tévészobába. A papám pár perccel ezután ért haza. Mindenféle építkezéseken dolgozik, úgyhogy gyakran későn ér haza. Van, hogy rosszkedvű, de ma este jó hangulatban volt, annyira, hogy körbeforgott a szobában Annie-val.
– Történt ma valami izgalmas? – kérdezte, miután üdvözölte anyát, és puszit nyomott az arcára.
– A nagyszünetben megint mesterhármast lőttem – újságoltam.
– Tényleg? – kérdezte. – Nagyszerű. Ügyes vagy.
Mialatt a papám eszik, mindig lekapcsoljuk a tévét. Evés közben szereti, ha csend és nyugalom van. Ilyenkor gyakran kérdezget bennünket, vagy az aznapi munkájáról mesél.
Később anya fölment a szobájába, a bélyegalbumaihoz. A mamám komoly bélyeggyűjtő. Valamikor én is gyűjtöttem a bélyeget, de akkor még kisebb voltam, és sok mindennel el tudtam szórakozni.
Felugrottam hozzá, hogy megnézzem, nincsenek-e új, egzotikus állatokat vagy pókokat ábrázoló szerzeményei. Nem voltak. Ha már ott vagyok, gondoltam, kipuhatolom, mi a véleménye a torzszülötteket mutogató cirkuszokról.
– Anya, jártál te már a Rémségek Cirkuszában?
– A micsodában? – kérdezte, miközben szemét egy pillanatra sem fordította el a bélyegekről.
– A Rémségek Cirkuszában – ismételtem meg. – Ahol szakállas asszonyokat, farkasembereket és kígyótestű fiúkat mutogatnak.
– Kígyótestű fiú? – nézett föl rám hunyorogva. – Hát az meg micsoda?
– Az egy... – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs róla. – Ez most nem érdekes – mondtam gyorsan. – Voltál, vagy nem?
– Nem – rázta meg a fejét a mamám. – Az ilyesmi törvénytelen.
– Ha nem volna az, és egy ilyen cirkusz érkezne a városba, elmennél?
– Nem – felelte, és összerázkódott. – Az ilyen dolgok halálra rémisztenek. Különben sem hiszem, hogy tisztességes dolog velük szemben.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem.
– Neked hogy esne, ha bedugnának egy ketrecbe, hogy megbámulhassanak az emberek?
– Én nem vagyok torzszülött! – fortyantam föl.
– Tudom – nevette el magát, és csókot nyomott a homlokomra. – Te vagy az én kis angyalkám.
– Anya, ezt ne! – morogtam dühösen, s a kezemmel megtöröltem a homlokomat.
– Buta vagy – mondta mosolyogva. – De képzeld csak el, hogy két fejed van, vagy négy karod, és valaki mint valami látványosságot kiállít az emberek elé, hogy ujjal mutogassanak rád, és szórakozzanak rajtad. Ugye, ezt te sem szeretnéd?
– Nem – mondtam, egyik lábamról a másikra állva.
– Na de mi ez az egész cirkuszdolog? – kérdezte a mamám. – Csak nem maradtál fenn későig, hogy horrorfilmeket nézz?
– Nem – feleltem.
– Mert tudod jól, hogy apád nem szereti, ha ilyeneket...
– Mondom, hogy nem maradtam fenn későig! – kiabáltam. Rém dühítő, hogy a szülők nem figyelnek arra, amit az ember mond.
– Oké, Morcos úr – felelte a mamám. – Nem kell kiabálni. Ha nem tetszik a társaságom, menj le, és segíts apádnak gazolni a kertben.
Nem akartam lemenni, de anya megharagudott, amiért kiabáltam vele, így aztán lementem a konyhába. Apa épp akkor lépett be a hátsó ajtón, és meglátott.
– Szóval itt bujkáltál – kuncogott. – Sok dolgod volt, azért nem jöttél segíteni öreg apádnak?
– Épp most jövök – feleltem.
– Elkéstél – mondta, miközben lehúzta a gumicsizmáját. – Mára befejeztem.
Elnéztem, ahogy belebújik a papucsába. Óriási lába van. Negyvenötös cipőt hord! Kicsikoromban sokszor ráállított a lábára, és úgy sétáltatott körbe-körbe. Olyan volt, mintha gördeszkán állnék.
– Mit csinálsz most? – kérdeztem.
– Írok – felelte. A papámnak az egész világon vannak levelezőpartnerei: Amerikában, Ausztráliában, Oroszországban, Kínában. Azt mondja, jó érzés, hogy kapcsolatot tarthat fenn ezekkel a "világszomszédaival", de szerintem ez csak ürügy, hogy bemehessen a dolgozószobájába, és egy jót szundíthasson!
Annie a babáival játszott. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve bejönni hozzám egy ágyteniszmeccsre – ebben a játékban zokni a labda és cipő az ütő –, de épp piknikezni vitte a babáit, úgyhogy nem ért rá.
Bementem a szobámba, és lepakoltam a képregény-újságjaimat. Rengeteg, jobbnál jobb ilyen újságom van: egy csomó Superman, Batman, Spiderman és Spawn. Spawn a kedvencem. Ő egy olyan szuperhős, aki régebben a Pokol démonja volt. A Spawnnak van néhány tényleg nagyon ijesztő példánya, de én ezeket szeretem a legjobban.
Aznap este ezeket az újságokat olvasgattam és rendezgettem. Régebben csereberéltem Tommyval, akinek óriási gyűjteménye van belőlük, de abbahagytam, mert mindig lecsöpögtette valamivel a borítójukat, a lapok köze meg teli volt morzsával.
Legtöbbször tízre már ágyban vagyok, de anya és apa most megfeledkezett rólam, és így majdnem fél tizenegyig fönt voltam. Akkor a papám meglátta, hogy a szobámban még ég a villany, és feljött. Úgy tett, mintha haragudna, de igazából nem haragudott.
– Ágyba – mondta –, különben nem tudlak reggel fölkelteni.
– Csak még egy percet, apa – kértem. – Csak amíg elteszem az újságjaimat, és fogat mosok!
– Oké – mondta. – De igyekezz!
Berakosgattam őket a dobozukba, s a dobozt visszaraktam az ágyam feletti polcra. Aztán pizsamába bújtam, és indultam fogat mosni. Nem siettem el a dolgot, úgyhogy kis híján tizenegy volt, mire ágyba kerültem. Hanyatt feküdtem, és mosolyogtam. Rettenetesen fáradt voltam, éreztem, hogy egy-két percen belül aludni fogok. Utoljára még felidéztem magamban a Cirque du Freaket. Vajon milyen lehet az a kígyótestű fiú? Milyen hosszú a szakállas asszony szakálla? Es mit csinálhat a Kezes Hans és a Vasfogú Gertha? De legfőképpen a pók izgatott.
Másnap reggel Tommy, Alan és én a kapu előtt vártuk Steve-et, de még akkor sem jött, amikor becsöngettek, és be kellett mennünk órára.
– Fogadok, hogy még szunyál – mondta Tommy. – Nem tudott jegyet szerezni, és most nem akar a szemünk elé kerülni.
– Steve nem ilyen – ellenkeztem, mert tényleg nem ilyen.
– Remélem, visszahozza a plakátot – mondta Alan. – Akkor is szeretném megtartani, ha nem tudunk elmenni. Fölraknám az ágyam fölé, és...
– Nem rakhatod föl, te ütődött! – nevetett Tommy.
– Miért nem? – hökkent meg Alan.
– Mert Tony meglátná – világosítottam föl.
– Ja! – szontyolodott el Alan.
Az órán siralmasan szerepeltem. Földrajz volt az első óra, és valahányszor Mrs. Quinn kérdezett tőlem valamit, rosszul feleltem. Pedig amúgy földrajzból vagyok a legjobb, mert a bélyeggyűjtős korszakomból kifolyólag csomó mindent tudok.
– Későn feküdtél le, Darren? – kérdezte a tanárnő, amikor ötödszörre is melléfogtam.
– Nem, Mrs. Quinn – hazudtam.
– Szerintem pedig igen – mosolygott a tanárnő. – Nagyobb táskák vannak a szemed alatt, mint a bevásárlóközpontban.
Ezen mindenki nevetett – Mrs. Quinnre nem jellemző, hogy tréfákat ereszt meg –, még én is, pedig én voltam a célpont.
Az idő úgy vánszorgott, mint olyankor szokott, amikor az ember le van törve vagy vár valamit, amiből a végén mégsem lesz semmi. Egész idő alatt a torzszülöttek műsorszámait képzeltem magam elé. Elhitettem magammal, hogy én is ott vagyok közöttük, a cirkusz tulajdonosa pedig egy sötét lelkű gazfickó, aki akkor is megkorbácsolja az embert, amikor a száma jól sikerült. Minden szörny gyűlölte őt, de olyan hatalmas volt, és olyan gonosz, hogy senki nem mert szólni. Mígnem egy szép napon megelégeltem a sok korbácsolást, farkassá változtam, és leharaptam a fejét! Mindenki ujjongott, és én lettem az új tulaj.
Nagyon jól elszórakoztam ezzel.
Aztán a szünet előtt pár perccel nyílt az ajtó, és ki sétált be rajta? Steve! A mamája lépett be mögötte; mondott valamit Mrs. Quinn-nek, aki bólintott és mosolygott. Aztán Mrs. Leonard távozott, Steve pedig a helyére ballagott, és leült.
– Hol voltál? – súgtam oda dühösen.
– Fogorvosnál – súgta vissza. – Elfelejtettem szólni, hogy menni fogok.
– És mi van a...
– Elég legyen, Darren – szólt rám Mrs. Quinn, úgyhogy befogtam a szám.
A szünetben Tommy, Alan és én megrohamoztuk Steve-et. Igyekeztünk egymást túlkiabálni, és közben ide-oda rángattuk.
– Megszerezted a jegyeket? – kérdeztem.
– Tényleg fogorvosnál voltál? – tudakolta Tommy.
– Hol a plakátom? – szorongatta Alan.
– Nyugalom, kölykök, nyugalom – tolt el mindhármunkat nevetve Steve. – Türelem rózsát terem.
– Na ne szórakozz már velünk, Steve – fortyantam fel. – Megvannak, vagy nincsenek meg?
– Igen is, meg nem is – hangzott a válasz.
– Hát ez meg mi akar lenni? – horkant fel Tommy.
– Az, hogy van egy jó, egy rossz, meg egy dilis hírem – felelte Steve. – Melyiket akarjátok hallani elsőnek!
– Dilis hír? – kérdeztem csodálkozva.
Steve félrehúzott bennünket az udvar egyik sarkába, ahol senki sem hallgathat ki, majd suttogóra fogott hangon mesélni kezdte:
– Megszereztem a pénzt, és hétkor, amikor anya épp telefonált, megléptem otthonról. Egyenesen a jegypénztárhoz mentem, át a városon, és amikor megérkeztem, tudjátok, kit láttam ott?
– Kit? – kérdeztük kórusban.
– Mr. Daltont! – vágta ki. – Néhány rendőr társaságában. Egy tökmag alakot cibáltak ki a bódéból – tényleg csak egy olyan kis deszkabódé volt –, amikor egyszer csak hatalmas dörrenés hallatszott, és mindnyájan, ahányan csak voltak, eltüntek a füstben. Mire a füst szétoszlott, a tökmag eltünt.
– És mit csinált erre Mr. Dalton meg a rendőrség? – kérdezte Alan.
– Átkutatták a bódét, nézelődtek erre-arra, aztán elmentek.
– Téged nem láttak meg? – ijedezett Tommy.
– Nem – felelte Steve. – Elbújtam.
– Tehát nem vetted meg a jegyeket – mondtam szomorúan.
– Ezt nem mondtam – jelentette ki Steve.
– Megvannak? – néztem rá felvillanyozva.
– Amikor megfordultam, hogy elmenjek – mesélte Steve –, szembetalálkoztam a mögöttem álló tökmaggal. Rém kicsi volt, s a köpeny, amelybe belebújt, a fejétől a sarkáig beborította. Kiszúrta a kezemben lévő szórólapot, elvette, és odanyújtotta a jegyeket. En odaadtam a pénzt, és...
– Akkor hát megvannak a jegyek! – törtem ki boldog ujjongásban.
– Igen – vigyorgott a barátom, de aztán megint elkomorodott. – De itt van az átejtés is a dologban. Emlékeztek, ugye, mondtam, hogy van rossz hír is?
– Mi az? – Arra gondoltam, hogy talán elvesztette őket.
– Csak kettőt adott – felelte Steve. – Megvolt a pénzem a négy jegyre, de nem vette el. Nem szólt semmit, csak rábökött a szórólapon arra a sorra, hogy "Jegyelővétel korlátozott számban", aztán átadott egy kártyát, melyen az állt, hogy a Cirque du Freak plakátonként csak két jegyet ad el. Kínáltam neki pluszpénzt – összesen majdnem hetven font volt nálam –, de nem fogadta el.
– Csak két jegyet vehettél? – kérdezte döbbenten Tommy.
– De hiszen akkor... – Alan be sem tudta fejezni.
– ...csak kettő mehet el négyünk közül – fejezte be Steve. Komor képpel nézett végig rajtunk. – Kettőnek otthon kell maradnia.
Péntek este volt, az iskolai hét vége, a víkend kezdete. Mindenki felszabadultan nevetgélve futott haza, előre örülve a hétvégi szabadságnak. Mindenki, kivéve négy szerencséden flótást, akik úgy őgyelegtek az iskolaudvaron, mintha a világ végét várnák. Hogy ki volt ez a négy? Steve Leonard, Tommy Jones, Alan Morris és én, Darren Shan.
– Ez nem tisztességes – nyögött fel Alan. – Ki hallott még olyan cirkuszról, amelyik csak két jegyet hajlandó eladni az embernek? Ez egy baromság!
Mindannyian egyetértettünk vele, de nem tehettünk semmit azonkívül, hogy itt ácsorogtunk, a flasztert rugdostuk, és komor képet vágtunk.
Végül Alan bökte ki a kérdést, amelyik ott motoszkált mindannyiunkban:
– És ki kapja meg a jegyeket?
Hosszú percekig bámultuk egymást, és tanácstalanul ráztuk a fejünket.
– Szerintem egyet mindenképpen Steve-nek kell megkapnia – mondtam. – Több pénzt tett bele, mint mi, ráadásul ő szerezte be, úgyhogy az egyik mindenképp az övé. Egyetértetek?
– Én igen – mondta Tommy.
– Én is – csatlakozott hozzá Alan. Szerintem ő szívesen vitatkozott volna, de tudta, hogy úgyse győzne meg bennünket.
Steve elvigyorodott, és elvette az egyik jegyet.
– És ki jön el velem? – kérdezte.
– Én hoztam a plakátot – sietett leszögezni Alan.
– Az nem számít! – torkoltam le. – Steve-nek kéne választania.
– Azt már nem! – tört ki a nevetés Tommyból. – Te vagy a legjobb barátja. Ha hagyjuk, hogy ő válasszon, naná, hogy téged választana! Én azt mondom, küzdjünk meg érte. Vannak bokszkesztyűim otthon.
– Hogyisne! – visította Alan. Ő ugyanis kicsi volt és sohasem bocsátkozott harcba.
– Én sem akarok verekedni – közöltem. Nem mintha gyáva volnék, de tudtam, hogy Tommyval szemben nincs esélyem. A papája szabályos bokszleckéket ad neki, sőt még saját homokzsákjuk is van. Az első menetben a padlóra küldene.
– Húzzunk sorsot – javasoltam, de Tommy nem akarta. Ő nagyon peches, és ilyesmiben soha nem szokott nyerni.
Még egy darabig elvitatkozgattunk, de aztán Steve előállt egy ötlettel.
– Tudom már, mit tegyünk – mondta, és kinyitotta a táskáját. Az egyik füzetéből kitépte a középső két lapot, majd a vonalzója segítségével gondosan, nagyjából a jegy méretével egyező, kis darabokra tépte. Aztán fogta az üres uzsonnadobozát, és beleöntötte a papírdarabkákat.
– Elmondom, hogy képzelem – mondta, és magasra emelte a második jegyet. – Ezt most belerakom a dobozba, a cetlik tetejére, és jól összerázom az egészet. Így, látjátok? – Bólintottunk. – Álljatok egymás mellé, én pedig feldobom a cetliket a fejetek fölé. Az győz, aki elkapja a jegyet. Én és a nyertes, mihelyt tudjuk, visszaadjuk a másik kettőnek a pénzét. Rendben lesz így? Netán van valakinek jobb ötlete?
– Én jónak tartom – mondtam.
– Nem tudom – morogta Alan. – Én vagyok a legfiatalabb. Nem tudok olyan magasra ugrani, mint...
– Süket duma – vágott közbe Tommy. – Én vagyok a legkisebb, mégse nyivákolok. Különben is, lehet, hogy a jegy legalulra kerül, és olyan alacsonyan fog lebegni, hogy a legkisebb éri el a legkényelmesebben.
– Jól van – egyezett bele Alan. – De nincs lökdösődés.
– Helyes – mondtam. – Csak semmi durvulás.
– Részemről rendben – bólintott Tommy.
Steve rácsukta a doboz fedelét, és hosszasan rázogatta. – Felkészülni!
Valamelyest távolabb tőle felfejl?ődtünk egy sorba.
Tommy és Alan egymás mellett álltak, de én kicsit távolabb húzódtam tőlük, hogy mindkét karommal tudjak hadonászni.
– Oké! – kiáltotta Steve. – Háromra az egészet kiszórom a levegőbe. Készen vagytok? – Bólogattunk. – Egy – kezdte Steve, és láttam, hogy Alan letörli az izzadságot a homlokáról. – Kettő – harsogta Steve, és Tommy ujjai megrándultak. – Három! – üvöltötte Steve, majd lerántotta a doboz fedelét, és a tartalmát felhajította a levegőbe.
Könnyű szellő kerekedett, és a papírfecniket egyenesen felénk sodorta. Tommy és Alan üvöltve kapkodták egyiket a másik után. Nem lehetett látni, hogy a sok közül melyik a jegy.
Már éppen én is utánakaptam egynek, amikor teljesen váratlanul ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami fura dolgot csináljak. Őrültségnek tűnt, de mindig is hittem benne, hogy a belső kényszernek vagy előérzetnek engedelmeskedni kell.
Így aztán kapkodás helyett becsuktam a szemem, kinyújtottam a kezem, mint a vakok, és vártam, hogy valami csoda történik.
Biztosan te is tudod, hogy ha valami olyasmit próbálsz utánozni, amit a moziban láttál, akkor az nem működik. Például megpróbálkozol egy biciklis mutatvánnyal, vagy felugrasz a levegőbe a gördeszkáddal. De nagy ritkán, amikor a legkevésbé várod, valami egyszer csak összeáll.
Egy másodpercre megéreztem, hogy egy papírdarabka odasodródik a kezemhez. Már-már kinyúltam utána, de valami azt súgta, még nem jött el a pillanat. Aztán a következő másodpercben egy hang belül elüvöltötte magát: – MOST!
És villámgyorsan bezártam mindkét markomat. A szél elült, és a papírfecnik lebegve értek földet. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Tommy és Alan térden állva kutatnak a földön a jegy után.
– Nincs itt! – kiáltotta Tommy.
– Sehol nem találom! – méltatlankodott Alan.
Hirtelen abbahagyták a keresést, és fölpillantottak rám. Én nem mozdultam, csak álltam ott, szorosan összezárt kézzel.
– Mi van a kezedben, Darren? – kérdezte halkan Steve.
Én meg csak bámultam rá, és nem jött ki hang a torkomon. Olyan volt, mintha álmodnék, és álmomban nem tudnék se mozdulni, se beszélni.
– Nem a jegy – mondta Tommy. – Nem lehet az. Be volt csukva a szeme.
– Az lehet – felelte Steve –, de valamit mégiscsak szorongat a kezében.
– Nyisd ki – mondta Alan, és oldalba lökött. – Hadd lássuk, mit dugdosol.
Ránéztem Alanre, aztán Tommyra, végül Steve-re, majd végtelen lassúsággal kinyitottam a jobb kezemet.
Nem volt benne semmi.
A szívem elszorult, a gyomrom összeugrott. Alan mosolygott, Tommy pedig ismét a földet vizslatta a lábam körül.
– Hát a másik kezed? – kérdezte Steve.
Egy darabka zöld papír lapult a tenyerem közepén, de mivel az üres felét mutatta felém, meg kellett fordítanom, hogy biztos lehessek benne. És ott volt, pirosa-kék betűkkel, a bűvös név:
CIRQUE DU FREAK
Megvan! Enyém a jegy! Én megyek el a Rémségek Cirkuszába Steve-vel.
– IGEEEEENNNNNNNNN!!!! – rikoltottam, és öklömmel belebokszoltam a levegőbe.
Győztem!
A jegyek a szombat esti előadásra szóltak, ami annál is jobb volt, mert alkalmat adott rá, hogy beszéljek a szüleimmel, és megkérjem őket, hadd aludhassak szombat éjjel Steve-éknél.
Nem szóltam nekik a cirkuszról, mert tudtam, hogy nem engednének el. Bántott a lelkiismeret, amiért nem mondtam el nekik a teljes igazságot, de az is igaz, hogy hazudni sem hazudtam; mindössze elhallgattam valamit előlük.
A szombat sehogy sem akart véget érni. Megpróbáltam elfoglalni magam. Gondoltam, így majd észrevétlenül elröppen az idő, de egyfolytában a Cirque du Freak járt az eszemben, és az, hogy mikor lesz már este. Mogorva voltam, ami nem szoktam lenni szombaton, így aztán a mamám cseppet sem bánta, amikor végre elindultam Steve-ékhez.
Annie tudta, hogy el fogunk menni a szörnyek parádéjára. Kérte, hogy hozzak neki valamit, legalább egy fényképet, ha lehet, de megmondtam neki, hogy fényképezőgépet tilos bevinni (ez rá volt nyomtatva a jegyre), annyi pénzem meg nem volt, hogy egy pólóval lepem meg. Viszont megígértem, hogy kap egy kitűzőt, ha lesz ilyen, esetleg egy plakátot, de el kell dugnia, és ha mégis megtalálják, nem szabad elmondania an |